A torockói vasmûvesség
DÁVID ALBERT
Baróti Szabó Dávid Középiskola, Barót, Románia

---

Torockó XVIII. századi címere

Az 1848-as forradalmat megelõzõ és követõ évtizedekben kifejlõdött modern vasiparunk elõtt századok során át Erdély legjelentõsebb vasmûvesközpontja volt Torockó. A kolozsvári kereskedõk a vas félkészítményeket és készárut már a 16. században Torockóról szerzik be, és árulják saját boltjaikban vagy adják tovább távolabbi városok kereskedõinek. Apafi fejedelem idejében a pénzbeváltásnak híre kelvén, Bethlen Miklós a késõbbi kancellár, maradék pénzét befektette: ötszáz juhot vett és „egy falka vasat” Torockón. A torockói vas 1627-tõl ott szerepel az erdélyi árszabásokban, s a 17–19. századi levelek, feliratok, gazdasági számadások, vagyonösszeírások, hozománylevelek és testamentumok tele vannak a „torockói”-ként jelzett vasmunkák (ekevas, hosszúvas, singvas, kaszavas, kapa) felsorolásával. A 17–18. században Torockó vastermelését a csíkmadarasi, zalasdi és vaskohi fejedelmi hámorok vastermelése („csíki vas”, „hunyadi vas”, „belényesi vas”) egészítette ki. A 19. század elsõ felében pedig a székelyföldi Lövétén, Erdõfülén, Ditrón, valamint Klicen létesültek még bányászattal és olvasztással egybekötött vasverõk, azonban e rövidebb életû és kisebb termelésû vasmûvesközpontok alig érintették Torockó elsõrendû jelentõségét.

Torockó vasmûvessége jelentõségének köszönhette fokozatos kiemelkedését a környezõ falvak sorából, módosodását a polgári életforma és igények irányába való fejlõdését. E törekvésükben Torockó vasmûvesei az újkor minden hûbérellenes megmozdulásának – Dózsa, Rákóczi, Horea, Kossuth népének – fegyverkovácsai voltak. A közbeesõ „békés” idõkben pedig – az egész 17. és 18. századon át – perelve a földesúri elnyomás ellen, még „csalóka levél” (hamis okmány) készíttetésétõl sem tartózkodtak, míg csak Mária Terézia idején az Erdélyi-érchegység más bányavárosaihoz hasonló szabadalmat nem kapott Torockó is.

Bányászat

A Torockó községtõl északnyugatra meredõ Hegyorra, Tilalmas, Bérc és Falomódala mészkõgerinc alatti „Bányászok erdeje” nevû helyen a csillámos agyagpala fölött néhol 6–8 m vastagságot is elérõ, elágazó vasérctelér terpeszkedik, amelybõl elsõsorban a sárgás szõkekövet (limonit) bányászták. E területeken a legrégibb bányanyomokra a temetõoldalban és a városbányarészen akadunk. A 18–19. században azonban már a községtõl távolabb kezdtek Mészáros-, Lakatos-, Séra-, Tekerõ-, Györgyes-, Mezõség-, Vén-, Simonok-, Kis-, Hermány-,Sógoros-, Tubákos-, Daszkelos-, Pattantyús-, Pál János-, Poharas-, Sarkantyús-, Vajda- és még vagy 15 más bányában dolgozni. Mint látható, a fennmaradt bányanevek az egykori bányászokra, a bányák mûvelési módjára, a kikerült vaskõ minõségére vagy feldolgozására utalnak.

A bányászok munkaruhájának sajátos darabjai voltak: a bõ gatyára vett, elöl és az ülepen lóbõrrel megfoltozott condraposztó harisnya, kézivászon ing, és szürke vászon condralájbi, és az erre öltött vászonfriskó vagy csontgombos condraujjas, a marhabõr bocskor és a hátul csákósan feltûrt karimájú posztókalap.

Reggelente a bányákhoz induló bányászok az út elsõ emelkedésén, a Nyugón megpihenve várták be egymást. A bányához érve a kõkalibában szalonnát frustukoltak, majd bébújtak a bányába. Egy gyertya elfogytával (déltájt) kijöttek a bányából, és vasnyárson sült szalonnát vagy húst ettek, rá bort ittak majd utána egy keveset pihentek. Délután ismét dolgoztak egy gyertya fogytáig, és este már otthon vacsoráztak.

Torockó fekvése a Székelykõ és az Ordaskõ között.
A legrégebbi bányák és verõk helye

Az újonnan felfogott bányához a szükséges bányafát lóháton hordták össze. A könnyen beomló bemenetelt több pár lábfával támasztották ki, majd a vaskõeret követõ zegzugos bányában kellett itt-ott egy-egy 4–32 fokos lajtorja. A kitermelés a bányászcsákánnyal, a pöröllyel, a sziklarepesztõ bányaszeggel és lõtetéssel történt. Utóbbi esetén megfelelõ helyen bányafúróval arasznyi lyukat véstek, majd ebbe – miután a törmeléket tisztítóvassal kikaparták – puskaport töltöttek, amit földdel lefojtottak. A fojtóvas oldalán levõ hornya mentén a bányatûvel szúrt lyukon át száraz csalángórét vezettek be kanócként. A góré végére tûzött taplót gyújtották meg acéllal, kovával, miután a bányászok a legközelebbi fordulóig szaladtak, hogy bevárják a robbanást. A csákánnyal, bányszeggel, lõtetéssel kibontott követ kapaszerû favonyóval húzták ki egy kis teknõbe, amellyel a meddõ péreget valami bányaüregbe hordták, a jó vaskövet pedig a bandinak nevezett lóbõr hátizsákba töltötték. A bányász által alkalmazott zsákos fiú a bandival gyakran csak négykézláb mászva tudott haladni, vízszintes helyen pedig kis szánkófélekorcsolyán vonszolta kifelé a vékányi (30 l) terhet. A tágasabb kijárati részen a vaskövet gyakran két véka (1 lókõ) ûrtartalmú párral (targonca) vagy négy vékáslag, egy deszkasínen haladó négykerekû fahanttal (csille) szállították ki. A bányákban nem férõ meddõ kõbõl a bánya szája elõtt teraszszerû hold vagy gorc keletkezett, melyet kis kõkerttel is körülvettek, s így alkalmas hely volt a vaskõ felhalmozására is. A hold egyik szélére építették a lombbal-földdel fedett kõkarámot, végében az elzárt tûzifatartó aszalóval.

Mivel a bányaterület községi tulajdon volt, bármely torockói polgár hajthatott bányát. A közerdõkbõl minden család évente kapott egy-egy nyílat (részt), amelybõl jutott bányászfának is. Ilyenformán a szegényebb emberek is „bébúhattak a fõdbe”, s a bányászat így a vagyontalanabb családok állandó foglalkozása is maradt. Azonban télvíz idején, amikor a vasverés a fagy miatt szünetelt, a verõsgazdák is indítottak bányákat, amelyeket bányászlegényekkel mûveltették résziben vagy pedig szakmányban, 1 lókõ kitermelt vaskõ után 60 krajcárért. A bányászok, a szákosaikat ugyancsak normára (egy zsák kõ kihordásáért 5 krajcárral) fizették. Leggyakoribb volt mégis, mikor 2–8 bányász egy pártiba összeállva közösen indított el egy bányát, amelyikben ki-ki saját zsákosával és a maga szerencséjére dolgozott, csupán a robbanást és a famunkát intézték közösen.

Évente négyszer volt vaskõmérés, amibe mindig vegyült egy kis ünnepélyesség is. Ekkor a bányászok a fabuduval megmérték a kitermelt vaskövet, és vékaszámra eladták (1 budu = 1 véka = 1 zsék = 1/2 lókõ) a verõgazdáknak. A bányászlegények is a vaskõméréskor vették ki részüket vagy fizetésüket a bányagazdától, aki aztán saját részét és a bányászlegényektõl is megvásárolt vaskövet lóháton szállította le a kohóhoz.

Vasolvasztás, vasverés

A bányászok kitermelte vasércnek kovácsvassá történõ átalakítása a szénégetõk, lóhajtók, kohászok és verõskovácsok közremûködését igényelte.

A vasérc mellett a kovácsvas nyersanyaga a faszén volt. Ennek fokozatos megdrágulása (az erdõk fogytával) és a máshol alkalmazott olcsó kõszén itteni hiánya okozta elsõsorban a torockói vasmûvesség alig több mint száz évvel ezelõtti gyors hanyatlását is. A szén hosszú idõn keresztül a község Enyedig elterülõ erdeibõl került ki. Azonban az erdõk nagy részét a földesúr jobbágyfaluihoz csatolta, a torockóiaknak már a 17. században is más falvakban kellett fát vásárolniuk. Innen hordták haza a kiégetett faszenet.

A széncsinálásra ledöntött 10–15 m³ fát (bükk-, gyertyán-, nyár-, tölgyfa) a szénégetõ méterbe fûrészelte, és kettõbe, vagy négybe hasította. Ezután egy száraz ponkon lapos mihér helyett egyengetett, ahol a száraz hasábfákból, rendbe fölállogatva, egy kb. 3 m magas boglyát rakott. Alul keresztben, középen pedig függõlegesen lyukakat hagyott a begyújtásra: egy-egy rudat helyezett a leendõ lyukak helyére. A rudat aprófával körberakta, majd a rudat kihúzta. A felrakott mihért teljesen berakta lombbal és földdel, csupán pálcával szúrt az égés haladtával egyre fennebb 2-2 szelelõlyukat. A mihér 3 nap alatt égett ki, aztán az összenyomult halomról egy ötfogú gereblyével lehúzták a port, hagyva, hogy a kb. kétszekérnyi faszén kihûljön.

A faszén elszállítását a verõsgazda végeztette az évente fogadott lóhajtóval. A lóhajtó pénzfizetést, útitarisznyát és kellõ számú bocskort (sokszor havonta egy párat is) kapott. Télen a vaskõ és a bányafa, tavasztól kezdve pedig a faszén szállítását végezte a rábízott 5-6 mokánylóval. A lóhajtótól kapott a szénégetõ szerdán és szombaton friss húst és üzenetet hazulról. A bányafát a lóháton átvetett kerezzsel, a vasércet párosan föltett mogyoróvesszõbõl font vékás kassal (2 véka = 1 lókõ), a faszenet pedig a háromszor nagyobb szénkasokkal (6 véka = 1 lószén) szállították. A gúzzsal egymáshoz kötött kasokat felpokrócozott és szügyellõs, farhámos, hevederes fanyereggel fölnyergelt ló hátán vetették át. A lóhajtó az elsõ lovat kötõfékjénél fogva vezette, a többi ló – farkuknál-kötõféküknél egymás után kötve – ezt követte libasorban a hegyi ösvényen.

A kohókhoz hordott vasércet és szenet minden verõsgazda saját szénágyában (kaliba) tárolta, míg rákerült a sor a pörkölésnél és olvasztásnál. A vaskõ pörkölése a kõfallal körülvett rostban történt, a szén hozzáadásával. A pörköléssel a kénes anyagoktól megtisztult és meglágyult vaskövet kalapáccsal apróra törték. Kidobták a réztartalmú darabokat, majd a szénrétegekkel vegyesen a 3 m magas, lefordított tölcsér alakú pestbe (kohó) rakták kiolvasztásra. A begyújtott és betapasztott szájú kohót több órán át fútatták a vízkerék hajtottafúvókkal, közben a kohónyárssal szúrt lyukon ki-kiengedték a tarackot (salak). Végül a kiolvadt vasból a kohó aljában vaskenyér képzõdött, melyet az öles nagyfogóval kivettek, és még úgy tüzesen kettévágták a hatalmas vasvágó fejszével, hogy könnyebben elszállíthassák a verõbe. A verõk tûzhelyén is olvasztottak vasat, de inkább csak vashulladékkal kevert vaskõbõl elõállított, kiváló minõségû, lepény alakú fenékvasat, amelybõl finomabb lakatosmunkák készültek.

A vízkerék fújtatású 3 torockói kohót a verõsgazdák egy-egy csoportja építette és tartotta fenn, s a közösen fogadott kohóst és két legényt ki-ki a számára kiolvasztott vas mennyisége (vaskenyerek száma) után fizette elõre megszabott áron.

A torockói kapaverõ belseje

A modern vasiparunkat megelõzõ idõkben Torockón nagyszámú verõ (hámor) közül ma már alig féltucatnak látható nyoma a Torockó patak mentén. A régi verõk kívülrõl a felcsapó vízimalmokhoz hasonlítottak. A vízkerék hosszú tengelyébe (gerendely) csapolt hányókereszt ágai emelgették magasba (forgás közben) a mázsás kalapács (verõ) nyelét, amely fent hozzáütõdve a vízszintes csapógerendához, felfokozott erõvel sújtott le a két öl mélyen beágyazott hatalmas tõkére szerelt üllõre. Egy kisebb vízkerék a verõ tûzhelyének páros fújtatóját mûködtette. A két vízkerékhez járó zsilipeket belülrõl lehetett nyitni és zárni egy-egy lelógó gém (rúd) segítségével. A verõ padlásából lógott le az emelõrúdként szolgáló ágas is, amelynek horgába fektették a súlyos félkenyérvasat (ágasvas) is, amikor ezt a verõ kalapácsa alá akarták helyezni, hogy megmunkálható darabokká aprítsák, és elõállítsák a szokásos három fajta félkész terméket: a singvasat, ekevasat és kaszavasat.

A több mint száz éve fölállított két torockói kapaverõben lágyabb vasból teljesen kidolgozott kapák, ásók, lapátok és a közeli hegyvidéken még akkor is használatos fakeék ekevasai készültek. A hagyományos torockói kapaforma mellett már szõlõ-, bánya-, hagyma-, tordai, gyõri, dési, kolozsvári, oláh, szebeni kapa is készült itt, elárasztva velük egész Erdélyt, kivéve a Székelyföldet, amelyet ekkor már Lövéte, illetve Szentkeresztbánya hámora látott el vaseszközökkel.

A verõk felállítására, nagy és költséges munka lévén, csak tehetõsebb családok vagy rokonok társulásai vállalkozhattak. A családi verõkben maga a családfõ vagy fia volt a verõskovács(mester) is, a közös verõk részvényesei azonban a helybeli cigány kovácsok közül fogadtak verõskovácsot két segítõvel, kik a vasat melegítették, és a vízkerekek sebességét szabályozták. A mester a parancsait, a nagy lárma miatt, fejbólintással jelezte. A fogadott verõskovács hétszámra kapta fizetését a soros gazdától. A fizetést a vas után kapta aszerint, hogy milyen vasból mennyit vert ki. Egy verõ napi átlagtermelése 15–20 félkész ekevas vagy kétszer annyi singvas, illetve kaszavas, a kapaverõ termelése pedig napi 70-80 kapa volt. Téli fagy (télvíz) idején a verés szünetelt, a tavaszi és õszi esõs évszakokban viszont annyi víz volt a patakban, hogy a verõt éjszaka is járathatták, ilyenkor a kovács és segítségei felváltva aludtak. A nagy hõségben megfeszített munkával járó kalóriaveszteség pótlására a verõsök állandóan nyárson sült szalonnán és húson éltek, fõtt ételt csupán szerdán és szombaton hoztak ki hozzátartozóik.

Az utolsó torockói verõ, Vernes Zoltán kapaverõjének távlati képe 1949-bõl.
Azóta megvette és elszállítatta a nagyszebeni Brukenthal Múzeum

Kovácsmunka

A verõkbõl kikerült félkész vas kovácsolása, készáruvá vagy megrendelt eszközzé, Torockón számos embert foglalkoztató sokágú mesterséggé fejlõdött, amely, egészen a modern öntött-, préselt és hengerelt vasárucikkek és mûszeripari termékek megjelenéséig, a lakosság mindenféle fémeszköz-igényét ki tudta elégíteni.

A torockói kovácsoknak két fõ csoportja volt: a többnyire bérért dolgozó meleg-, forrasztó- vagy cigány kovácsoké, illetve a megrendelésre dolgozó hideg-, községi vagy magyar kovácsoké, kik fõleg lakatosok voltak, de puskás és órás is akadt köztük.

A cigány kovácsok alacsony tûzhelynél és üllõnél kuporogva dolgoztak, a kettõs fúvót kézzel mûködtették. A cigány kovács és segítsége naponta kidolgozott 10 laposvasat és 4 patkót vagy ezeknek megfelelõ egyéb cikkeket. Mivel a kereskedõ, aki a verõsgazdától megvett félkész vasat kidolgozásra kiadta, szombatonkét fizetett, a szombat esti, vasárnapi pihenõ a cigány kovácsoknál nagy lakomázással és zeneszó melletti tivornyázással járt. Legfõbb kereskedelmi cikk az ekevas (laposvas, hosszúvas, címervas), továbbá – a kapaverõk elõtt – a kapa volt. De ezeken kívül a fizetésbe kapott vagy másként szerzett vasból még többnyire munkaigényes cikket készítettek: fogazott élû sarlót, lópatkót, patkószeget és marhaharangot (rézzel forrasztva). Még készítettek kerékkötõ, fahúzó és üstláncot, vasbékot, fejszét, kalapácsot, fogót, éket és mindenféle szeget. Vállaltak szekérvasalást, ekevasalást, ekevas- és ásó-nádalást és mindenféle javítást megrendelésre.

A magyar kovácsok magaskohójához egyetlen, lábbal hajtott fújtató szolgált, õk a magas üllõ és satu mellett állva dolgoztak. Mûhelyük szerszámkészlete igen nagy számú eszközbõl (5-6 üllõbetét, 6-8 féle fogó, 8 féle kalapács, 2 féle vágó, 4-5 féle cifrázóvas, lyukasztódorni, szegfejezõ, kézvonó, kocsipersely-forma, körömfaragó, satupad, csavarvágó, 4-5 körzõ, lyukmérõ, reszelõ, fúró, vasfûrész, nagyszámú bádog és kartonforma stb.) állott.

A magyar kovácsok helybeli vagy környékbeli megrendelõknek készítettek különféle vasalásokat (ló-, marha-, csizma- és székvasalást, ekevas-ráigazítást, kerékpántolást), szerszámokat (fejsze, bárd, kalapács, csákány, fúró, fogó, mérleg, egyéb bányász- és kézmûvesszerszám), konyhai eszközöket, edényeket (tûzcsiholó, vasmacska, háromlábú vasláb edény alá, nyárs, palacsintasütõ, lapos serpenyõ, lábas serpenyõ, lábas). Továbbá lakatosmunkákat (kapuszeg, retesz, ajtó-, kapu- és ládazár, lakat, ütközõ, ajtóhúzó, ajtóhorog, kilincs, kulcs), épület-kovácsmunkákat (kapu-, ajtó- és ablakvasalás, ablakrács, vasajtó, vasablakok, faltartó és hídkapocs, hídcölöphöz vaspapucs stb.), fegyvert (egy- és kétcsövû puska, pisztoly, kard, lándzsa, pl. a kuruc hadsereg és 1848-ban a nemzetõrség megrendelésére, maguk és a közeli hegyvidék orvvadászai részére), órát (nagyobb falióra) és a környékbeli magyar templomokhoz toronyórát.

A többnyire helybeli és más igényesebb megrendelõknek dolgozó magyar kovácsok készítményei (kivéve az épületkapcsokat, kohó- és verõszerszámokat) egyúttal gondos, díszes kiszerelést kaptak. Aki megtehette, hogy cserépedény, fazár, fa ablakrács és fakószekér helyett drága vasedényt, zárat, vasalt szekeret készíttessen, az már a minõségi munkát, a díszes formát, a cifrázást és a dekoratív feliratot is igényelte. A zárak, kilincsek, vasedények és balták egyes részeinek rovátkálása (virágozása) elsõsorban gykorlati célokat, a jobb fogást, a fában való tapadást szolgálta, de egyúttal tulajdonjegy is volt. A 19. századtól kezdve terjedt el általánosan a névkezdõ betûk, sõt a teljes név, évszám és felirat alkalmazása is.

Árusítás

Míg a verõsgazdák a vasmunka jelentõs részét végezték, néhány torockói nagycsalád a vasáru piacát szervezte meg, és nagyban értékesítette a vasat. Ilyen vasváltók voltak a 19. század második felében a Borbélyok (Borbély Márton, Borbély Ferenc, Borbély János, Borbély Péter) és Simándi János. E nagykereskedõk a rokonság és érdekkapcsolat révén szinte monopolhelyzetet alakítottak ki, és köreiket csupán egy-két gazda „merte megzavarni”, akik a vasváltók által a verõktõl át nem vett vasárut rendszerint elég jó áron vásárolták meg, s a tavasszal jövõ székely kereskedõknek adták fel.

A vasváltók hatalmát tehát közvetlenül a verõsgazdák érezték, kiknek évi kitermelésére a vasváltók rendszerint elõleget adtak, viszont csak „válogatva” vagy – különféle kifogásokkal – „áron alul” vették át a vasat. Zúgolódott is pl. Székely János verõsgazda, hogy: „dolgozik a verõs éjjel-nappal a verõben, s a vasváltó csak szedi a zsírját.”

A vasváltók, ismerve a piacok igényeit, felvevõképességét, évszakonkénti különleges szükségeleteit, tavasszal megtették a rendelésüket a verõsgazdánál bizonyos számú ekevasra, singvasra, kaszavasra, és egyéb készítményekre. A vasváltók a singvasat 0,50 a kaszavasat 0,60–0,70 forintért, a fél és egész fülû ekevasat pedig 0,80–1,20 forintért váltották be a verõsöktõl a súlytól függõen. A verõben a vastárgyakat lemérték, a fontot T-vel, annak tört részeit pedig csillaggal jelölték meg. A félkész termékeket a vasváltók kb. 40%-os felárral adták tovább a viszontelárusítóknak. Még nagyobb haszonnal adták el a cigány kovácsokkal a télen kidolgoztatott vasárut közvetlenül a fogyasztóknak.

A torockói verõk termékeinek nagy része azonban mégsem a vasváltókon át került a fogyasztókhoz. A helybeli boltban állandóan árultak patkót és szeget, a lakatosok és magyar kovácsok pedig a helybeli és a szombati hetivásárra jövõ „vidéki” megrendelõknek dolgoztak (reparálást, vasalást, kézi szerszámokat, zárakat stb.).

Kezdetleges kistávolsági árusok voltak a hátasok. Õk a verõkben megmaradt ekevasakból vásároltak 5-6 darabot, és kötélre fûzve árulták a szekérrel megközelíthetetlen Ponor, Remete és Topánfalva környéki elszórt havasi tanyákon, zsír, szalonna, túró és gabona ellenében.

A vasáru „javát” – mennyiségi és minõségi értelemben egyaránt – mégis a helybeli szekeres vasváltók árusították. A vasváltók – helyben készült vasalt szekereikkel, és tordai vagy enyedi vásáron vett székely lovaikkal, melyeket enyedi vagy régeni hámokkal szerszámoztak fel – messze földre elszállították a torockói vasat. A szekérhez, gúnya- és pénzbérért esztendõszámra fogadtak szolgát.

A kereskedelmi utak közül a leggyakoribb a tordai és enyedi hetivásár volt. A többi például Beszterce, Fehérvár, Szeben, Segesvár, Lugos–Arad–Temesvár, Várad–Debrecen felé indult.

A torockói ember vastárgyai

A vastárgyaknak a torockói ember mindennapi életében, munkájánál s otthonában betöltött fontos és sokoldalú szerepét mi sem mutatja inkább, mint a helyi portákon fellelhetõ vastárgyak nagy mennyisége.

Bányászeszközök: bányászcsákány, bányaüllõ, fúró, fojtó, tisztítóvas, tû, pörely, kicsi pörely, mécs (magyarkovács- munkák).

Széncsináló szerszámok: fújtató csöve, kõtörõ kalapács, vasvágó fejsze, vas kenyérfogó (cigánykovács-munkák).

Verõbeli szerszámok: nagy (verõ) kalapács, tengelykarika, tengelyszorító, verõüllõ, kiskalapács, kapakészítõ kalapács, nagy pörely, bélyegzõkalapács, lyukasztó, vasvágó, kés (verõ alá), nyeles vágó (verõ alá), fogó (gömbölyû), melegvas-, ekevas-, lapátfül-, kapahicc-, ráffogó, fújtató csöve. Ezek mind verõkovács-munkák.

Kovácsszerszámok: körömfaragó kés, hofling, perselyforma, kovácskézvonó (magyarkovács-munkák), kovácsfogó, lapos-, tengelyvasaló, lapos szájú, fejsze-, karika- és gömbölyûvasfogó, vágó, cifrázó, vastagság- és lyukmérõ, üllõ, üllõbetétek, idomító-, kis-, nagykalapácsok, szegfejezõ, nyeles vágó, kézi vágó, fújtató csöve (magyar és cigány kovácsok ki-ki a maga számára).

Hidegkovács-szerszámok (a lakatosmûhelyben): satu, csavarvágó, körzõk, reszelõk, lyukasztók, fúrók, vasfûrész (magyarkovács munkák ki-ki a maga számára készítette).

Mezõgazdasági szerszámok: szekér (rúdszárny, lõcs-, lajtorjarúd), vasalás szekérakasztó, boronavasalás, kaszaüllõ, kaszaverõ kalapács, kétágú ló- és marhapatkó, (magyarkovács-munkák), laposvas, hosszúvas, címervas, kokasszeg, szorítókarika (faekéhez), szekérkerékkötõ és üstlánc, ásópapucs faásóhoz, ásó, kapa, hagymakapa, gyökérvágó kapa, lapát, juhnyíró olló, disznófoghúzó, csáklya, sarló, kulcsos vasbékó, lópatkó, patkószeg, fahúzató lánc, marhaharang (rezes), jégszeg (patkóba), ekevasalás, ekevas-, kapa-, ásónádolás és -kiegészítés (cigánykovácsmunkák).

Egyéb házi szerszámok: bárd, balta, fejsze, szalufejsze, szekerce, kézvonó, fúró, ácsfúró, hasítószeg, kalapács, harapófogó, satu, üllõ, szeg (magyar- és cigánykovács munkák), kenderhéhellõ, gereben (cigánykovács munkák), mácska (jégpatkó csizmára), csizmapatkó (rézbõl is) (magyarkovács-munkák).

Háztartási eszközök: kemencevasak, vaskemence, tûzikutya (vasmacska), szénfogó, piszkavas, vaskanál (szeneslapát), vasláb (fazék alá), serpenyõ, lábas serpenyõ, lábos, palacsintasütõ, nyárs, pecsenyevilla, szalonnaakasztó horog, fogas (ajtóra), tûzvas (késfenõ), kampós szegek (fafogashoz), kés, késvilla, vaskó (magyar- és ritkán cigánykovács-munkák).

Ajtókilincsek sárgarézzel, kulcs- pajzsok, ládafogantyú, kulcs és kulcs része	Ajtóvasalások: a) régi ajtóhúzó lapja, b) rezes gombú ajtóhúzó, c) pince- ajtó vasalása, d) pince tolóretesze, e–f) ajtósarokvasszegek, g) cifrázás a vasaláson	Zárak: a) a XIX. sz. elejérõl, b) 1842- bõl (rezes kilinccsel és rátétdísszel), c) rezes kilinccsel, d) pinceajtózár a XIX. sz. közepérõl, e) XVIII. századi ajtó- zár szerkezete (hiányos), f) hasonló ajtózár kilincse

Egyéb tárgyak: lándzsa, pisztoly, puska, torony-, falióra (magyarkovács-munkák).

Hogy milyen szerepet töltöttek be a helyben készült vasmunkák Torockó lakosságának házatáján, arra vonatkozóan a következõ példákat hozhatjuk fel:

1. Király Jánosné „szegényparaszt” tornácos és mennyezet nélküli pitvaros házában torockói eredetû vastárgyak 1950-ben:

a) a pitvarban: serpenyõ, nyárs, palacsintasütõ, vaslábos és egy 10 és egy 12 cm átmérõjû vasgolyó, balta, ajtózár, ajtóvasalás, ablakvasalás;
b) a kamrában: disznófoghúzó, bányalámpa, serpenyõ, ajtó- és ablakvasalás, ajtózár;
c) a házban (szobában): ajtózár, ajtó ablakvasalás;
d) a padláson: bányalámpa, ajtózár, kicsiajtósarkok, nagyajtósarkok, ajtóhúzó.

2. Botár János torockói „középparaszt”, egykori bányászattal is foglalkozó földmûves Szent-Györgyi utcai régi faházában és telkén található torockói eredetû vastárgyak 1950-ben:

a) a pitvarban: rakott kemence vasalásai, ajtózár, ajtó- és ablakvasalatok;
b) a régi házban (kamra): ajtózár, ajtó- és ablakvasalások, vas kenyérfogó, pecsenyevilla, karozóvas, gyalupad satuja, feszítõ vasrúd, kapák, ásók, zöldségkapák, gyökérvágó kapák, istállóvilla, kétágú tejezõvilla, ajtózár, ajtósarokvasak, nagyajtósarok és ajtóvasalások;
c) a szobában: ajtózár, ajtó- és ablakvasalás, ládazárak és ládaveretek;
d) a gabonásban: vasajtók, ablakrácsok, véka, kenderhéhellõ, feszítõvas kõfejtéshez;
e) a csûrben: kapuvasalás és tartórúd, serpenyõ, szekér-, szán-, boronavasalások, szénavágó kés.

3. Székely János egykori „verõsgazda” módos utóda piacsori kõházában és melléképületeiben talált torockói eredetû vastárgyak 1950-ben:

a) a konyhában: ajtókilincs, zár, sarokvasalás, fogó, szénfogó, ablaksarok, ablakrács, tûzvas, palacsintasütõ, szekérakasztó, kapcsoló (elpattant kerékráf esetén);
b) az elsõ szobában: kilincs, zár, ajtósarok, ládához vaspánt, csapózár és kulcs, ablakvasrács és sarokvas;
c) a kamrában: ajtózár, kulcs, sarok, pánt, tolózár, ablaksarokvasak és ablakrácsok, szekérlõcs-vasalás, épületkapocs, háromlábú vaskemence;
d) a tornácon: fogó (verõbeli), kõtörõ, kalapács, tornácajtó sarkai és zárja, vasserpenyõ, az ablakok külsõ felén vasablaktáblák, sarokkal és pánttal;
e) a padláson: nyárs, bányatisztító vasak, laposfogó, szalonnahorgok, kampósszegek;
f) a szerszámoskamrában: ajtózár, sarokvasak és pántok, ablakrács, balták, bányafúró, emelõrúd, váltó ekevas, vaskapocs (a falban);
g) a juhkamrában: kapák, ásók, gyökérvágó kapa, kapálógép vasalása;
h) a pincében: ablakrácsok, ajtózár, tolóretesz, vasalások, csáklya, nagy vas kenyérfogók, ajtóvasalások, sarokvasak, vasgolyók;
i) a kapun: zár, vasalás, fejes szegek.

4. Az unitárius templom (1840 táján restaurálták) remekbe készült vasalásai:

a) a templomon: oldalajtók kilincse, zárja, húzója, sarokvasak;
– a toronyajtó sarokvasai, vaspántjai, és zárja, kilincse;
– az orgonakarzat ajtajának kilincse, zárja, sarokvasai, pántjai;
– az oldalkarzat ajtajainak kulcspajzsai, zárjai, vasalásai;
– az északi kapuzár kilincse, húzója, pántjai, sarokvasai, cifra fejû szegelése, a torony falfogó vasai;

b) a cinteremben: kapuzár, kilincs, kulcspajzs, kulcs, ajtóhúzó, ajtósarokvasak, falfogó vasak, cifra fejû szegelés, ajtósarkok, ablaktáblák.

A hanyatlás

Torockón, mint láthattuk, a vas kivonása éppoly kezdetleges volt, mint az érckövek kiaknázása. Az ember itt is, ott is roppant nagy munkával, ok nélküli önkínzással csak kevés eredményt tudott felmutatni. Ennek fõ oka a torockóiak minden újítástól való idegenkedése, a régi rosszhoz való szívós ragaszkodásuk és a társulati szellem teljes hiányában keresendõ. Innen van, hogy a kohóik, verõik, még száz évvel ezelõtt is olyan állapotban voltak, mint lehettek annak elõtte az õseik a 13. században. Ahelyett, hogy társulatokba állva, egyesített erõvel egy nagyobb méretû mûkohót létesítettek volna, apró, kezdetleges kis kohókban és verõkben „kínlódtak”. Máshelyt már rég alkalmazták az olvasztókban mészkõ általi hõmérsékletemelést, amitõl az érc gyorsabban és jobban kiolvadt, amikor a torockóiak még az elavult módszerekkel olvasztották a vasat. Habár itt, mészkõben gazdag vidéken ez szinte semmibe sem került volna, és már 1760-ban is kitûnõ szakemberek ajánlották ezt a módszert, ennek ellenére, nem is próbálkoztak meghonosításával.

Önhibájuk mellé a fejlõdésnek útját álló természeti akadályok is járultak. Ilyen patakuk kicsinysége, mely okból gyakran megakadt mind a kohók, mind pedig a verõk mûködése. Ezen is lehetett volna segíteni gátakkal, zárzsilipekkel. Mivel a hámorok egymáshoz viszonylag közel voltak, ugyanazon vízmennyiséget mindannyian felhasználhatták volna, és egyesített erõvel ennek a kiépítése sem került volna sok pénzébe a torockóiaknak. De ennél nagyobb és kevésbé elhárító probléma volt a már említett ok, az erdõk idõ elõtti teljes letarolása, ami miatt a faszenet messzirõl és nagy pénzpazarlással kellett beszerezniük.

A torockói vasmûvesség hanyatlását az idõk folyamán világosan igazolják a következõ adatok: 1760-ban még 19 kohója és 23 verõje volt Torockónak, 1847-ben már csak 11 kohója és 12 verõje van, és melyeknek száma a századfordulóig 7 kohóra és 5 verõre csökkent. Mára már csak a Zoltán vereje nevû, alig 130 éves verõ maradt fenn amely a torockóinál lágyabb kudrizsi vasat dolgozott fel, de gyengébben ütõ kapaverõnek volt átalakítva a mecenzéfi minta szerint. A hámort azonban megvette és elszállíttatta a szebeni Brukenthal Múzeum.

---

IRODALOM

Borbély István: Torockó története. Kolozsvár, 1906.
Borbély István: A régi Torockó. Kolozsvár, 1927.
Pávai Vajna Ferenc: Szénégetés Nagyenyed vidékén. 1907.
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Sepsiszentgyörgy, 1993.
Téglás Gábor: Torockó és vidéke. Késmárk, 1982.
Veress Endre: Hunyad Megye bányászatának és bányaiparának múltja. Déva, 1910.
Zsakó Gyula: Egy XVIII. századi torockói napló. Kolozsvár, 1944.

A Vince Kiadó különdíjával jutalmazott pályamû

---

Természet Világa,

131. évf. 9. sz. 2000. szeptember http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/ http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/